Kitüntetése kapcsán beszélgetett a BAON.HU munkatársa a nyugdíjazása előtt álló tanárnővel, a kiskunfélegyházi Batthyány Lajos Általános Iskola leköszönő igazgatójával.

– Meglepetésként érte, hogy az egyik legmagasabb állami kitüntetést vehette át?
– Július közepén értesültem arról, hogy felterjesztettek a kitüntetésre, nyilatkoznom kellett, hogy elfogadom-e. Zavar­ba jöttem a megtiszteltetéstől és csak másnap válaszoltam a levélre. Egyáltalán nem számítottam erre, mert soha nem gondoltam, hogy valaki figyeli a munkámat és fölterjesztene bármilyen elismerésre is. Azért sem, mivel tavaly Kiskunfélegyháza Város Ifjúságának Neveléséért kitüntető díjat kaptam. Ha nyugdíjba megy egy pedagógus, akkor szokás, hogy átadják a szolgálati érdemrendet és azzal le van zárva az ember pályája.

– Mit jelent az ön számára ez a díj?
– Lelkileg megnyugvást ad. Úgy gondolom, hogy mindig közösségi ember voltam és jót akartam, mégis sok igazságtalanság ért. Nagyon jól­esett, hogy annyi ember örült velem, sokan gratuláltak, még most is sokan felhívnak. Nem volt egyszerű a pályám, sok nehézségen mentem keresztül. 1977-ben kerültem Kiskunfélegyházára a Batthyány Lajos Általános Iskolába, ahol először 23 évig dolgoztam. 1992–1997 között igazgató is voltam, utána az újraválasztásomat egy szavazattal elbuktam, ami azért fájt, mert öt év nagyon kevés a vezetői elképzelések megvalósításához. Ezután Kunszállásra hívtak ÁMK-igazgatónak, ott sem volt könnyű. Három év elteltével, az iskola átszervezése után közös megegyezéssel jöttem el Kunszállásról. Utána Jánoshalmára jelentkeztem angol szakos tanárnak az ottani katolikus iskolába. Közösségre találtam, három évig dolgoztam ott. 2007-ben hívtak vissza Félegyházára igazgatónak a Batthyányba. Ismét jó helyre kerültem, csodálatos tantestületben dolgozhattam.

– Mindig pedagógusnak készült?
– Diákként irodalmi színpados voltam, versmondó versenyeken indultam, ezért úgy gondoltam, hogy színésznő leszek. Többször is felvételiztem az évek során a Színművészeti Főiskolára, de nem sikerült bejutnom. Érettségi után munkát kerestem, Pilis­re kerültem egy nevelőotthonba dolgozni, ami nagyon megterhelő volt. Két évig bírtam, majd elmentem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára tanulni. Közben még megpróbáltam a rendező szakot, de onnan is eltanácsoltak. Akkor már beláttam, hogy az nem az én utam. A főiskola után Félegyházára, a Batthyány iskolába kerültem, itt ismertem meg a férjem, aki testnevelő volt. A gyerekeink: Máté és Éva is batthyánysok voltak. Máté jogászként, Éva pedig szociális munkásként dolgozik. A pedagógusi pályámat nagyban meghatározta az is, hogy apukám kántortanítóként lelkes népművelő volt. Valószínűleg tőle örököltem ezt a vénát. Nem csak az iskola, de a falu életében is meghatározó személyiség volt. Rendezvényeket szervezett, gondja volt a könyvtár működtetése, a közösségi élet formálása. Ez akaratlanul is belém ivódott. Tőle tanultam meg, hogy közösségben lehet igazán jól élni.

– Nem fog hiányozni a munka, a tanítás?
– Elérkezett az idő, hogy lezárjam ezt a szakaszt. Igénylem már az elvonulást. Most, hogy a felelősség lekerült a vállamról, felszabadultnak érzem magam. Nagyon sok tervem van, ezért okosan kell beosztani az időmet. Rendezni szeretném a család ügyeit. Elkezdtem tavaly édesapám és nagyapám pályája után kutatni. Édesapám a második világháborúban hadnagyként szolgált Kárpátalján, ott is nősült meg. Szolgálata révén hazajött és itthon kellett élnie egyedül, mert a határt lezárták. Édesanyám, aki kárpátaljai, a másik oldalon ragadt első gyermekükkel, hét évig nem találkozhattak. Nagyapám vitéz lett az első világháborúban, de nem tudtam, hogy miért. A Honvédelmi Minisztérium levéltárában kutattam utána. Csodálatos volt szembesülni az életével. Bár már nyugdíjas volt, a második világháborúban aktív állományba helyeztette magát és elment újra harcolni. Úgy érzem, hogy kötelességem ezeket az infor­mációkat továbbadni, legalább a családomnak. Rendezni szeretném a családi levelezést, a régi fotókra ráírni, hogy ki látható rajtuk. Elmaradt olvasnivalóm is rengeteg van. És persze várom az unokákat is.

– Ön a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének helyi vezetője. Mit kell tudni erről a civil szervezetről?
– A Magyar Páneurópai Unió tagja voltam 1995-től, nagyon sok jó előadást szerveztünk akkoriban Félegyházán. 1998-tól ezt a feladatot vitte tovább a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége helyi csoportja, melynek a vezetését Retkes Illéstől vettem át. A KÉSZ olyan országos ökumenikus civil evangelizációs szervezet, amely tevékenységét az evangélium tanúságtévő megélésére alapozza. Programjainkkal elsősorban a társadalmi problémákra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, segítséget adva az eligazodásban is. Helyi csoportunk fő problémája az, hogy a tagjaink egyre idősebbek, és nehezen tudjuk megszólítani a fiatalabbakat, akik által eljuthatna az üzenet a társadalomhoz. Pedig szükség lenne rá, mert nagy bajban van nemzetünk az utódnevelésben, az értékek továbbadásában. Feladatomnak tartom, hogy ezt folytassam.

– Hogyan jutott ennyi mindenre ideje, energiája?
– A családom mindenben támogatott. Mindig azt vallottam, hogy amit a közösségért teszek – akár az iskolában, akár azon kívül –, az mind a gyermekeim javát is szolgálja, őket is viszi előre. Ezt csak belső motivációval lehet végigcsinálni, és ha olyan embereket lát maga körül, akik miatt érdemes dolgozni.

– Ha újrakezdhetné, mit csinálna másként?
– Nincs ilyen. Úgy gondolom, hogy legtöbbször a körülményekhez igazodtam. Nem akartam karriert, pozíciót, ilyen vágyam soha nem volt. A pályafutásom során az volt a mottóm, hogy csak ne ártsak! A másik pedig, hogy a közösségben van az erő. Sokfélék vagyunk. Attól lesz valami nagyszerű, ha a sokféle emberből, az ellentétek ellenére is olyan érték, minőségi változás jön létre, ami többet jelent, mint amit egyedül meg tudnánk valósítani. Csak akkor működhet jól egy közösség, ha arra irányítjuk a figyelmet, ami valakiben értékes és arra próbálunk támaszkodni. Ugyanakkor be kell látni, hogy egyszer át kell adni a stafétabotot és elhinni, hogy a bölcsek köve másnál is ott lehet.