A legeltetés nagy szakértelmet kíván, nem mindegy ugyanis, hogy mikor és hol eszik a jószág. Vigyázni kell, hogy a megannyi védett értékkel megáldott rét ne legyen „túllegeltetve”.

Magyarország északkeleti határfolyója az Ipoly. Selmeczi Kovács Ádám, a Duna–Ipoly Nemzeti Park tájegységvezetője az M1 Itthon vagy! című műsorában elmondta, az Ipoly a szlovákiai Vepor hegységből ered, és Szobnál ömlik a Dunába mintegy kétszáz kilométer után. Ugyanolyan hosszúságban határfolyó, mint a Duna, mégis, kevesebben ismerik, hiszen a Magyarország és Szlovákia közötti határfolyó nem olyan jelentős, mint a Duna.

Az Ipoly ártere nyáron virágos rét

Azt is elmondta, hogy az Ipoly vízszintingadozása óriási, az év nagy részében jelentéktelen kis folyócska, szinte patak méretű, aztán a kora tavaszi áradásokkor az ötezer négyzetkilométeres vízgyűjtőjéről hirtelen lezúduló vizek által megduzzad, kilép a medréből, és mindent elönt.

A folyó árterének környékén megtelepedett falvak lakói azonban valamelyest már kiismerték az Ipoly természetét, nem vívnak, nem dacolnak vele, egyszerűen csak teret hagynak időszakos áradásának. Jól tudják, túlszabályozni felesleges lenne, sőt káros, hiszen a váltakozó vízhozam az ártereken az életet jelenti, így van ez az Ipolyvece mellett található Ortás-réteknél is.

Selmeczi Kovács Ádám elmondta, az Ipoly ártere a nyári időszakban virágos rét. Hozzátette, pont úgy „működik” az Ipoly is, mint a Nílus, a tavaszi időszakban lerakja a tápanyagot, gazdagítja az élőhelyet. a Ha valaki egy éven át figyelemmel kíséri az Ipoly és árterének alakulását, akkor először csak madarakat lát, ludakat, récéket, parti madarakat, aztán ahogy a víz eltűnik, elpárolog, illetve a talajba bejut, onnantól kezdve kerül elő a többi érték, például a víz tápláló hatása általi dúsabb füvű legelők.

Tavasz közepére a nagy víz visszavonul az ártérből és zöldellő legelőt hagy maga után, amelyet egészen a következő áradásig harmóniában használ állat és ember egyaránt.

A legeltetés ősi hagyomány

A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának szürkemarha-gulyáját már kihajtották a legelőkre. A kihajtás minden évben rövid folyamat, de annál látványosabb, és egy csapásra felrázza a környéket.

Kagyerják Pál, a nemzeti park telepvezetője elmondta, hogy hagyományosan Szent György napján lehet kihajtani a rétre az állatokat.

A kihajtás után a szürke marhák kezdetben csak a legelőn található éjszakai karámba vonulnak, de kis idő elteltével megbátorodnak, és birtokba veszik a legelőt, felverve ezzel az élővilágot.

A szürke marhák hagyományosan áprilistól szeptemberig a Morotva-tó melletti legelő állandó „urai” és legfőbb látványosságai, de mostanában az időjárás változásai miatt már az is előfordul, hogy tél elején is itt időznek.

A legeltetés ősi hagyomány és csak látszólag egyszerű: valójában nagy szakértelmet kíván, nem mindegy ugyanis, hogy mikor és hol eszik a jószág. Vigyázni kell, hogy a megannyi védett értékkel megáldott rét ne legyen „túllegeltetve”.

Selmeczi Kovács Ádám kiemelte, a legeltetés a gyepterületekre nézve az egyik legfontosabb kezelési lehetőség. Egy legelő állat válogat, tapos, fekszik, trágyázza a területet.

A külterjes állattartó mesterség tudorai a pásztorok

A legeltetés népi tudás és hagyomány, amelynek őrzői a külterjes állattartó mesterség tudorai, a pásztorok, a gulyások. Jól ismerik a gondjaikra bízott állatok igényeit is, ha valamelyiknek baja akad, tudják a gyógyírt a panaszra.

A gulyás mestersége nemcsak hivatás, de életforma is. Tapasztalatuk és tudásuk elismert a régióban, sokszor még a környékbeli állatorvosok közül is hozzájuk járnak tanácsért.

A nyár eleji kaszálások idején egy különleges drótszőrű vizsla is feltűnik a vidéken, a munkából is szépen kiveszi a részét, az élővilág megóvásában segít.

Kagyerják Pál elmondta, a kaszálás során a vizsla abban segít, hogy megmutatja hol vannak kisebb állatok, foglyok, fürjek, sordélyok vagy bármilyen más talajon fészkelő madarak. Erre azért van szükség, mert ezeken a terülteken nem kaszálják le a füvet, így óvják az állatokat.

A természetfotós olyan, mint a vadász

A természet fajokban gazdag és pompás élőhellyel hálálja meg a törődést, és feledhetetlen élményt nyújt az ide érkezőknek.

Selmeczi-Kovács Ádám nemcsak megőrzi, hanem meg is örökíti a tájat. Úgy tartja, hogy a természetfotózás szenvedélye a vadászat izgalmának állatbarátabb módja, hiszen átélhető az állat becserkészésének feszültsége, de amikor a fotós lő egy-egy képet, egyetlen állatnak sem esik bántódása. Egy különleges fajnak, az énekes hattyúnak kiemelt figyelmet szentel, ami nem meglepő, ugyanis ebből a fajból mindössze öt él hazánkban.

A címlapfotó illusztráció.