Bevallom, bő 1,5 évvel ezelőtt még azt mondtam, hogy az én gyerekem aztán soha nem fog televíziót nézni. Na jó, nem soha, de azért úgy gondoltam, nekem majd sikerül még jó pár évig elkerülnöm, hogy a gyerkőc a színes, vibráló „varázsdoboz” előtt ragadjon.

Persze, minden elszántságom ellenére, ez nem jött össze. Mert ezt vagy azt még gyorsan be kell fejeznem, és megint tele a mosogató, és csak addig, amíg kiteregetek, meg még egy kicsit kellene kavargatnom azt a pörköltet/főzeléket/”akármitis”. Ilyenkor mindig kimentettem magamat azzal, hogy de legalább olyat néz, ami neki való, és aranyos kis mese, cuki figurákkal. Persze, ezek mellett megmaradt a közös játék, és a napi rendszeres meseolvasás, de a tévézés is a napi menet része lett.

A mélypont

Vannak, akik szerint semmi megbotránkoztató nincs ebben, míg mások orvoshoz küldenének, hogy mégis hogy tehettem ilyet, de a lényeg, hogy saját magam számára elértem a gyerek tévézésével kapcsolatos mélypontot. Az úgy volt, hogy minden igyekezetem, trükköm ellenére sem akart a Fiatalember ebédelni. És akkor, végső elkeseredésemben, a színes dobozhoz (vagyis manapság már inkább lapos téglalap) fordultam segítségért. Elindítottam egy részt a kedvenc meséjéből! És láss csodát, a gyermek evett. Ha nehéz helyzetbe kerültem az etetés terén, általában mindig ehhez az eszközhöz folyamodtam.

És akkor kétségbe estem…!

Ez szépen lassan odáig fajult, hogy az apróság csakis akkor volt hajlandó enni, ha ő közben a kedvenc meséjét nézhette. Sőt, amint az etetőszékbe került, már jelezte is, hogy indulhat a mozi. Természetesen, a világ legrosszabb anyukájának képzeltem magamat.

Könnyű odaút, nehéz visszaút

Szerencsére, már a javulás útjára léptünk, ám néha elég erősnek kell lennem, hogy ne válasszam megint a könnyebbik utat.

De tényleg olyan ördögtől való dolog ez a tévézés?

Vannak, akik szerint igen, és valóban megpróbálják a gyereküket a lehető legtovább távol tartani a készüléktől, de telefontól, táblagéptől, mindenféle okoskütyütől is. És akadnak olyanok is, akik azt mondják, ezek a dolgok manapság már hozzátartoznak a mindennapokhoz, az meg már alap, hogy minden háztartásban van legalább egy televízió készülék. És mégis, hol a megoldás? A mindenféle technikai kütyük, és a tv-k esetében is, mint oly sok mindenben, talán valahol a kettő között. Érdekes, sokrétű téma, de mi most maradjunk a televíziók világánál.

Miért rossz?

Ha nem tudunk mértéket tartani a gyermek televíziózásában, számos káros hatás érheti a gyerkőcöt.

• Minimum 1, de inkább 2 éves kor alatt semmiképpen ne nézessünk tévét a kicsivel! Az idegrendszere még nem elég fejlett ahhoz, hogy felfogja a gyorsan váltakozó képeket, villogó fényeket, színeket, és hogy mi történik a „dobozban”. Túl gyorsan ki is fárasztja a kicsi idegrendszerét, ezért az apróságok ilyenkor sokszor túlpörögnek, nehezen alszanak el, fel-felébrednek éjszakánként.
• A túlzásba vitt televíziózás, a nem a korának megfelelően megválasztott műsor, az ott látható agresszió a gyermek agresszióját is növeli.
• Ha túl sokat hagyjuk, hogy a gyerek a színes „bébiszitter” előtt üldögéljen, folyamatosan csökken az egymással való kommunikáció. Vagyis elfelejtünk beszélgetni vele…
• Mi, felnőttek is tudjuk, hogy evés közben az evésre kell koncentrálnunk. Ha valami, vagyis ha például a televízió elvonja a figyelmünket, bizony hajlamosak lehetünk túl sokat enni. Nem lesz ez másként a gyereknél sem!
• A túl sok televíziózás kevesebb mozgást eredményez. Ahogy mi, felnőttek is, úgy a gyerekek is leragadnak a készülék előtt, és csak vannak, bambulják a képernyőt. Pedig kisgyermekkorban még nagyon fontos, hogy meglegyen a napi mozgásadag.