„A szomszédasszonyom lefogyott, rengeteg ruhája nagy lett rá, és nekem adta őket, hogy kezdjek velük valamit. Ne hozzak be neked belőlük?” – kérdi az asszisztenslány a kolléganőjétől, természetesen jóképű csoportvezetőjük füle hallatára. „Nincs egy rongyod se, és kövér is vagy” – valójában ez a kedvesnek álcázott ajánlatban rejlő üzenet, és résen kell lenni ahhoz, hogy egyszerre két fronton is helytálljon az ember (nő) a helyes válasszal. Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus írása.

Évszázadok óta klasszikus szerzők kedvelt témája a nemes férfibarátság, a férfiakra jellemző, hőstetteket ihlető csapatszellem és szolidaritás. Sokan, sokat írnak erről magasztos és emelkedett stílusban – általában férfiak. A nőket bármiképpen méltató írások többsége is hosszú időn át „férfimunka” volt, így érthető, hogy a nőkkel kapcsolatos, férfiak által megfogalmazott és alaposan elterjedt társadalmi vélekedések még ma is mélyen gyökerezve élnek a gondolatainkban, és hatnak viselkedésünkre. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy jelentős eltérés tapasztalható a férfibarátság és a nőbarátság társadalmi értékelése és megbecsültsége között. Ez a vélemény mostanában alakul át, s noha a folyamat már hosszú évtizedek óta zajlik, még mindig az átmenet korában élünk.

Ősi okok, modern játszmák

Az a kettős erkölcs, miszerint egy cselekedet elkövetőjének a nemétől függően ítél a közösség, a társadalom, más kettősségeket – magyarán: képmutatást – is okoz. Mert bizony nem az a nő a legkelendőbb, akinek a fánkján legszebbre pirul a szalag – hanem a legvonzóbb. Nem az a lány tetszik a legtöbb fiúnak, aki a legjobb fizikadolgozatot írja – hanem a legcsinosabb. Ute Ehrhardt német pszichológus e témát feldolgozó könyvének címével összefoglalva: a jó kislányoknak nem terem babér.

A fenti kettősség hatja át a kommunikációt és a versenyt is. A nők rivalizálásáról, egymás fúrásáról és szekálásáról lenyűgöző mennyiségű sztereotípia él és terjed a köztudatban, a médiában, és a művészet is előszeretettel ábrázolja ezt a jelenséget. A beállítások többnyire nevetségesnek vagy akár veszélyesnek is mutatják a „cicaharc” szereplőit. A kettősségnek, a társadalmi képmutatásnak sok tízezer évre visszanyúló gyökerei vannak, amelyek megmagyarázhatják, miért különbözik a férfiak és a nők versengése – és miért ítéljük meg azt eltérő módon. Már a szocializálódásban is alapvető a különbség. A nők kapcsolatokban szocializálódnak, míg a férfiak csapatban: a gyűjtögető, a mindennapok feladataihoz kapcsolódó, a gyermekeket felügyelő tevékenység más társas jártasságokat kíván, mint amikor a nagyvadat húsz résztvevő összehangolt munkájával kell elejteni.

Eltérést figyelhetünk meg a versenyzés szocializációjában is. A férfiak legitim és objektív versenyekre szocializálódtak: az erő, az ügyesség, a gyorsaság mind-mind jól mérhető, és nem utolsósorban a csoport, a közösség szolgálatába állítható. Ezzel szemben a nők kettős versenyre szocializálódtak. Egyfelől a biológiai evolúció során azok a tulajdonságok bizonyultak kifizetődőnek, amelyekkel az utódaik számára a legelőnyösebb tulajdonságokkal bíró (legerősebb, legügyesebb, leggyorsabb) leendő apát meghódíthatták: a szépség, a kedvesség, a báj – a vonzerő. Mivel ezek igencsak szubjektív jellemzők, így nyerhetett teret az „összehasonlító kritika”: a vonzóbb egyedeket más tulajdonságaik becsmérlésével lehetett rosszabb színben feltüntetni. Csinoska, de üres a feje. Gyönyörű, de lusta. A „szép, de buta” kifejezésre kétszer annyi találatot kapunk az interneten, mint amikor azt írjuk be a keresőbe, hogy „okos, de csúnya”. Vagyis az összehasonlító kritikára azért van szükség, hogy a szubjektív versenyt legalább részben és legalább látszólag megpróbálja objektivizálni.

Másfelől ez a verseny illegitim: rejtett, azaz „hivatalosan nem elfogadott”. Nyilvános dicséret a ropogós pulykasültért, a hibátlan hímzésért vagy újabban a tanulmányi versenyen elért kiemelkedő eredményért jár. Ám a valódi verseny – a közvélekedésben még mindig jelentős súllyal bíró vélemények szerint – a férfiakról szól: értük zajlik, közülük is a legjobbakért. Miközben a férfi státusát is emeli, ha minél több nő harcol érte – így hívja életre a nők rivalizálását a férfihierarchia.

Szabályok nélküli játszma – manipuláció

A nők számára a valódi versenyeken a részvétel sokáig (néhány kivételtől eltekintve) nem is jöhetett szóba: mivel azonban a verseny evolúciós, biológiai és társadalmi igény is, a nők között sajátos belső verseny alakult ki. Vélt vagy valós férfielvárásoknak megfelelve küzdenek tehát egymással, kvázi a férfiak parancsára, s amikor egymás között vannak, akkor is érzik a hátukban a férfitekinteteket. A nők egymás közötti versenye kemény férfikontroll alatt van – így hát ez nem is igazi verseny, hanem passzív agresszióval megvalósított manipuláció. Verseny ugyanis az, ahol szabályok vannak – ebben a játékban, ebben a harcban nincsenek, sőt sokszor övön alulról indul a küzdelem. És gyakran ott is marad: a nők egymás elleni küzdelme belső és horizontális, míg a férfiaké külső és vertikális.

Az effajta rivalizálás felerősödik, és új színezetet nyer a modern munkahelyeken. Ahol emberek tucatjai, néha százai töltik együtt a hétköznapjaikat, férfiak és nők – sokszor a hagyományokhoz híven az előbbiek a vezetők, az utóbbiak a beosztottak. Így a nők közötti verseny tétje már nem csupán a párválasztás sikere – bár a munkahelyeken ez a szempont is jelen van –, hanem az előléptetés, a fizetésemelés, az elismerés is. Az új tétek bevonzzák a régi beidegződéseket, amelyek a harc új terepein is működni látszanak, és az összehasonlító kritika fúrássá lényegül át. Legelterjedtebb eszköze a kommunikáció, azon belül is a másik háta mögött terjesztett negatív információ: a rágalom, az intrika. Csatornái technológiailag pedig rendkívül fejlettek: már nem kell megvárni, amíg a kipécézett áldozat leszalad a patakra vízért vagy a teakonyhába kávéért – a jelenlétében is lehet olyan üzenetet küldeni róla másoknak, amivel aláássák a hírnevét.

Ennek a meccsnek nem a győzelem az eredménye, hanem a függés. Függés az elképzelésektől, amelyeket a férfiaknak tulajdonítunk: így érthető, hogy az alacsony önértékelésű nők rivalizálnak a legkártékonyabban. Ez abból a téves elképzelésből fakad, hogy mások lehúzásával ők maguk feljebb kerülhetnek – holott az irigység egyetlen értelmes feldolgozása a fejlődés, a való tanulás a vetélytárstól. Az a nő vesz részt ebben a harcban a legritkábban, aki nem hasonlítgatja magát másokhoz, hanem a saját értékeire koncentrál.

Törekszik az egyenes, nyílt kommunikációra: eleinte fárasztó ugyan, hogy véleményünket határozottan képviseljük, figyelve arra, hogy bántó él ne kerüljön a mondatokba, de hamarosan meghozza a gyümölcsét. Tisztul a verseny, csökkennek a képmutatás felületei és ezzel az öncélú kritika lehetőségei is. Napjainkban a várható élettartam megnövekedése is bizonyára hatni fog a nők egymás közötti versengésének megváltozására, hiszen a menopauza csökkenti a nők közötti biológiai indíttatású rivalizálást. Már arra is van példa, hogy egy munkahelyen akár öt generáció dolgozik együtt. Ez nemcsak a konfliktusok számának a növekedését jelentheti, hanem azt is, hogy több megoldás születik a kettős verseny káros hatásainak kiküszöbölésére.