Bordás Péternek hívnak, én vagyok a Natura Hungarica Alapítvány EVS önkéntese tavaly nyártól. Június 15-én, a nyári szünet előtti utolsó iskolai napon megnéztem a visszaszámlálót a telefonomon, hogy mennyi van még hátra az EVS-ből. Amit láttam fájdalmas volt. A telefon szerint hátra volt még negyvenhat nap. Ekkor jöttem rá, hogy a háromszázhatvannégy napból eltelt háromszáztizennyolc.

A Félegyházán töltött első napok, hetek óriási rózsaszín ködben teltek, beleszerettem ebbe az alföldi kisvárosba. Ahogy teltek a napok egyre inkább kezdett hiányozni az otthonom, Székelyudvarhely, egyre inkább nem találtam a helyem, nem tudtam mihez kezdjek magammal itt. A következő néhány hónap nagyon hullámzóan telt el, úgy éreztem, hogy az életem legmélyebb pontját értem el. Csak arra tudtam gondolni milyen jó is volt otthon. A gondolataimat kérdések hatották át, azon töprengtem, hogy jó-e, hogy eljöttem, megérte ez nekem? Mindezen kérdésekre később választ kaptam. A projektem elején megjelent egy interjú amikor nagyon jól éreztem magam, de utána jött az „óriási zuhanás”. Nehéz volt ezt átvészelni. Január-februárban azt éreztem, hogy a dolgok kezdenek helyre állni körülöttem, kezdtem érezni, hogy igen, van helyem ebben a városban.

A nehezen átvészelt idők után ismét kisütött a nap. A tavasszal együtt kezdtek indulni a projektek, az élet a városkában. Télen alig van lehetőség itt, de tavasszal az élet megindult. A Community Box for Göllesz projekttel indult a Natura Hungarica Alapítvány idei tavasza, ami egyben az én tavaszom is volt.

A projektben egy nagyon jó, összetartó csapatot koordinálhattam munkájában. Rengeteg örömöm származik abból a néhány hetes periódusból amikor a projektünkkel dolgoztunk. Azt láttam, hogy a srácok ismét lelkesedni, küzdeni, dolgozni kezdtek valamiért, egy jobb cél érdekében. Mindenki százhúsz százalékot adott a közös munkába. A doboz átadóján nagyon jól esett, hogy mekkora örömöt tanúsított a csapat és a közvélemény egyaránt. A projekt zárása után hatalmas büszkeséggel és elégedettséggel teltem meg a csapat iránt.

Félegyházán nem nagyon találkoztam az itt eltöltött idő alatt konkrétan a rászorulókat segítő kezdeményezésekkel, de a miénk ilyen volt. Valami újat tudtunk létrehozni közös erőből. Személyes célom a projekttel kapcsolatban az volt, hogy adjunk egy kis sugallatot, ösztönzést mások számára is a segítségnyújtáshoz, ami teljesült is.

Az elmúlt tizenegy hónap egy nagyon hosszú önismereti folyamat volt számomra, amely eredményeképpen rájöttem arra, hogy talán a segítségnyújtás a világ legnagyobb öröme, aminek köszönhetően vált Félegyháza a második otthonommá, amit már nem takar rózsaszín köd, megvan a maga kevésbé vidám és a napsütéses oldala is.