Van, akinél már a várandósság alatt elkezdődik a királyi többes használata, másnál ez a szülésig várat magára, sőt olyan is akad, akinek sikerül leküzdenie, pedig ez nem is mindig olyan egyszerű...

Már akkor kivert a víz a felesleges többesszám használatától, amikor még nem volt gyerekem, de mélyen hallgattam róla. Úgy éreztem, hogy nincs jogom mások felett pálcát törni, ameddig én nem voltam hasonló helyzetben. Meg attól is féltem, hogy mi lesz akkor, ha én is csak így leszek képes beszélni. Most már látom, hogy vannak ugyan olyan helyzetek, amikor tényleg indokolt lenne többes szám első személyben beszélni, például, amikor a baba fogzása az egész családra kihat, vagy amikor már egy hete nem alszik senki, mert a tíz hónapos éjjel gyakorolja a felállást. Ilyenkor a legegyszerűbb azt mondani, hogy sajnos még nem jött ki a fogunk, és hetek óta rosszul alszunk. De ezektől eltekintve teljesen felesleges és még annál is irritálóbb. Különböző anyás fórumokon úgy bemutatkozni, hogy most múltunk három hónaposak, és eddig mindennap nagyon szépen kakiltunk, egy nagyon furcsa lelkiállapotra enged következtetni.

Az anya és a baba olyan szimbiózisban élnek, hogy a friss anyuka teljesen képtelen függetleníteni magát a gyerekétől, ami az első néhány hónapban természetes, a hormonok olyankor sajnos szinte mindent felülírnak, olyan, mintha a kő-papír-olló játékban lenne még egy negyedik elem is, ami mindhármat elpusztítja. Most visszagondolva valahogy úgy lehet leírni azt az időszakot, mintha a szívem és az agyam pontosan tudta volna, hogy mi a helyes, de a hormonok kiradírozták az agyamat, és átvették az irányítást a szívem felett. Ez egyébként egy csomó dolgot megmagyaráz, olyanokat például, hogy miért sírtam szoptatás közben, vagy miért volt nehéz más kezében látni a babámat, de arra még ebben zavarodott állapotomban is tudtam figyelni, hogy nem szopiztunk, hanem maximum Pircsi szopott, és legnagyobb örömömre a székelést is sikerült mindig helyes számban és személyben elintézni.

Tanulj meg újra egyedül lenni!

Hogy miért fontos ez? Mert a sok többes számban valahogy megint az apukák kerülnek parkolópályára, egyébként is nehéz időszak ez nekik, azt, hogy a baba és az anyuka a szülés után még jó pár hónapig nagyjából egy test és egy lélek, tudják anélkül is, hogy ezt folyamatosan az orruk alá dörgölnék. Azt pedig az anyukáknak üzenem, hogy a köldökzsinórt a születéskor elvágták, a gyerekünk és mi két különböző személyiség vagyunk, saját vágyakkal és gondolatokkal és a hormongőzős időszak letelte után ezt jobb minél előbb tisztázni magunkban, különben ott állunk majd a 12 éves fiunkkal és arról beszélünk, hogy épp most húzták meg a fogszabályzónkat...

Naná, hogy ez az egész iszonyú nehéz, 9 hónapig a legtökéletesebb szimbiózisban voltunk életünk fő művével, aztán hirtelen csak a nagy üresség marad, tisztán emlékszem, hogy a gyermekágy első pár napjában többször megijedtem, hogy miért nem érzem Pircsi mozgását. Aztán ez az egész csak egyre nehezebb lesz, mert kétéves kora környékén majd rájön, hogy rajtunk kívül is vannak jó fej emberek a világban, mi pedig ott ülünk a homokozó szélén, és várjuk, hogy gyerekünknek talán lesz ránk 1-2 értékes perce, aztán majd inkább az ovis barátnőnél aludna, a végén pedig nem is akar már velünk nyaralni... Ilyen ez, és te jó ég, mennyire szép!