Vajon lehetséges ez? A kérdésre maguk is keresik a választ. Hosszúhetényben és Ópusztaszeren látogattunk meg két kisközösséget.

Enyhe emelkedőn kaptatunk a Baranya megyei Hosszúhetény határában. Az erdő alján villanypásztorral elkerített részen tehén legelészik. Az már messziről látszik, hogy nem a megszokott fajta.
– Kárpáti borzderes – simogatja meg az állat busa nyakát Pandur Zsanett.
A tehén kissé elhúzódik, ám hamar megadja magát, és gazdájával együtt pózol, miközben ide-oda csapkod a farkával – láthatóan jól érzi magát a bőrében. Hogyne, hiszen viszonylag nagy területet legelhet be, és ami különösen fontos, nem zsigerelik ki a tejéért.
– Egymásra vagyunk utalva – így a gazdája. – Mi igyekszünk jól tartani, ő pedig tejjel szolgál bennünket.
Amúgy a fajtaválasztás egyáltalán nem véletlen. Zsanett számára fontos szempont, hogy őshonos állatot tartson. Nem divatból, hanem nagyon is tudatosan: hiszen az ilyen fajta az idők során alkalmazkodott a Kárpát- medence éghajlatához, az itteni táplálékhoz. Éppen ezért az ellenségeivel – betegségek – jórészt az ember segítsége nélkül is fel tudja venni a harcot.
– Mert a természet megvédi magát, csak időt kell adnunk neki – avat be Zsanett a fenntarthatóság filozófiájának egyik szeletébe.

Egyetlen dolog hibádzik csak az állat számára: egy társ. De hamarosan talán annak sem lesz híján.
Zsanett kéthektáros területen gazdálkodik. A borzderes számára elkerített rész alatt kert burjánzik, benne a zöldség minden fajtája. Kívülálló elhanyagoltnak gondolná, mert talpalatnyi szabad földfelületet sem lát benne. De ez is tudatos, ugyanis mulcs takarja. Ez pedig csupa előnnyel jár, a talaj nedvességének megtartásától kezdve a gaz terjedésének akadályozásán át a növény gyökérzetét terhelő hőguta elkerüléséig.
Mielőtt együtt indulnánk a következő családhoz, elköszönünk Zsanett holland férjétől. Pártolja a felesége törekvését, ám maga nemigen vesz részt a munkában. Matematikus és zenész, aki a mai informatikai lehetőségeknek köszönhetően a világ bármely részén dolgozhatna. Ezért sem volt probléma számára, hogy Hosszúheténybe költözzenek, amikor a korábban fordításból élő Zsanettel összekötötte az életét. Azért éppen ide, mert itt találtak megfelelő helyet az önellátást célzó nagy kísérlethez. Azt az asszony sem tagadja, hogy férje jövedelme anyagi biztonságot jelent a család számára, ám ma már a kis gazdaság által is sok mindennel el tudnák látni magukat.
Ami nagyon hamar egyértelművé vált Zsanett számára: egyetlen család képtelen az önfenntartásra. No meg értelme sincs.

– Hiába nem zsigereljük ki a borzderesünket, egymaga is több tejet ad, mint ami a két lányunknak és nekünk szükséges. Ezért a maradékot megosztjuk egymás között.
Hogy kik között, az is hamar kiderül. Hosszúhetény másik szélére tartunk, Zseni Gáborhoz és Szabadkáról érkezett feleségéhez, Líviához.
Gábor alapbevétele napelemszerelésből származik, amelyet egy kis cég tagjaként végez. Az egykor présházként szolgáló otthonuk tetején öt napelemet számlálok. Kevésnek tűnik, ám a hűtőjük, néhány háztartási eszköz és a számítógépük számára mégis elegendő elektromosságot termel.
Vizük részben lentről, részben fentről származik – vagyis ugyanúgy felhasználják a csapadékot, mint a kútvizet. A domb oldalába egy 16 köbméteres ciszternát ástak, az éppen árnyékba húzódó állataik legnagyobb örömére.
Hogy ők mivel tudnak hozzájárulni a közösség ellátásához? Például az aszalványaikkal. Az aszalóberendezést maguk készítették, s amennyire egyszerű, annyira praktikus is: a feketére festett fémlap a napsütés hatására átforrósodik, a felszálló hőt pedig a felkarikázott gyümölcsre – most éppen almára – vezetik, ami által az egy nap alatt megaszalódik.
– Az egyik téli vitaminforrásunk – büszkélkedik Lívia. – Természetesen mindenféle tartósító és adalék nélkül.
Mert a kisközösségek egyik ismertetőjele, hogy a vegyszereket igyekeznek a lehető legnagyobb ívben elkerülni.
– Mondta is valamelyik helybeli, hogy mit akarnak ezek a diplomás parasztok, vegyszer nélkül nem lehet – emlékezik vissza Zsanett. – Pedig lehet.
– Legalább tudjuk, mit eszünk – avat az indítékába az időközben a társaságunkhoz csatlakozott Hajdu Zoltán, amikor arról kérdezem, miért fontos számára a kisközösség. A Csíkszeredából áttelepült, informatikusi végzettségű természetgyógyász három kisgyermek édesapja, az értük érzett felelősség is ebbe az irányba terelte.
Úgy húsz család kötődik valamilyen szinten a közösségükhöz. Közülük még egyet meglátogatunk a környéken, a Hosszúhetényhez tartozó, festői szépségű Püspökszentlászlón élő Kathleenét. A Belgiumból nyolc éve Magyarországra házasodott asszony érkezésünkkor éppen két kisgyermekével sétál az utcán, az egyik alig néhány hónapos. Lívia első dolga, hogy átadjon neki néhány tökéletes állapotban lévő használt babacipőt. Na, igen, a fölösleges javak megosztása is a kisközösségek ismérve.
Kathleen folyamatosan szabadkozik, hogy az önfenntartás terén mennyire az út elején jár még, bár lehet, hogy igazából nem is az a célja. Hanem az, hogy tudjon valamit teremteni, ami neki való, és amivel minél kevésbé terheli a környezetét.
A többiek mindenesetre folyamatosan biztatják, hiszen mindig kicsiben kell kezdeni. A nemrég rendbe hozott nyári konyhaként szolgáló melléképületben – amely a kánikula ellenére is kellemesen hűvös – szinte kórusban fejezik ki a kívánságukat az asszonyok, hogy ők is ilyent szeretnének. Hasonlóan a nemrég elkészült veremhez, ahol lekvárok sorakoznak.
– Erik érdeme – hárítja Kathleen a dicséretet az amúgy a katasztrófavédelemnél szolgáló férjére.
A ház fölött a Mecsek különösen meredek, a talaj pedig silány, zöldségtermesztésre éppen csak zsebkendőnyi terület alkalmas.
– Gyümölcsfákat ültetünk, meg bogyósokat, például ribizlit – avat az asszony a terveibe, amikor arról faggatom, ők mivel járulnak hozzá a közösség ellátásához. – Lesz finom gyümölcs, lekvár, szörp.

* * *

Most pedig ugorjunk egy nagyot, az Alföldre, az Ópusztaszer határában lévő egyik tanyára.
– Gyeeeertek, gyeeeertek, gyeeeertek – hívogatja a kecskéket Nagy Tamás, kissé utánozva az állatok hangját.
Karamell, az első kecske gyanakodva dugja ki a fejét a karám mögül, aztán az idegen fotós és az újságíró láttán menten vissza is húzódik. Tamás még próbálkozik egyszer-kétszer, végül taktikát vált:
– Hozok nekik egy kis csemegét, annak majd nem tudnak ellenállni – indul a földút másik felén lévő tanyájához.

Visszatértéig van időm alaposan körülnézni a környéken. Az Alföld megszokott leírása – puszta, ameddig a szem ellát – itt nem fedi a teljes valóságot. A Kiskunsági Nemzeti Park részeként számon tartott Pusztaszeri Tájvédelmi Körzethez tartozó terület igazán változatos: facsoportok, füves puszták, ősgyep, tanyák váltogatják egymást. Mozaikos táj. Mint maga a természet.
Itt él Tamás és párja, Törő Krisztina immár 12 éve, valamint Kincső, a kamasz lányuk. Mindkét szülő biológus, Krisztina budapesti, Tamás szegedi.
Időközben Tamás néhány vékony eperfaággal tér vissza. Sikere teljes, a mekegők egymás után ballagnak a karámjukba. Karamell a rangidős, Foltos és Szelídke megbízható tejelő – ellentétben a jó húsban lévő Huncuttal. Ránézésre azt hinném, hogy kecskeáldás elé néz, ám nem, csupán felszedett néhány kilót.
A négy kecske mellett néhány rackajuh és két ló is legelészik az elkóborlás ellen villanypásztorral védett területen. Az állatok gyakorlatilag akkor esznek, amikor akarnak. Igaz, a hozamuk nem olyan magas, mint a tudományosan etetetteké, de nem is ez a cél.

A karámba csalt kecskéktől Tamás összesen néhány liter tejet fej le. A hozammal azonban egyáltalán nem elégedetlen, sőt ennyiért is hálás szemmel tekint a jószágokra. De miért is volna elégedetlen, amikor – hasonlóan a hosszúhetényi borzderes példájához – egy napra ennyi tej nemcsak maguknak bőven elegendő, hanem a környező tanyák lakóinak is. A közeli tanyákon a Szeri Ökotanyák Szövetségének a tagjait kell értenünk. Nem bejegyzett társaság ez, ám miért is vesződnének a felesleges bürokráciával. Ismerik egymást, megbíznak egymásban. Ami többet ér mindenféle dokumentumnál.
– Barna rétihéja – mutat Tamás a mező fölött szitáló madárra, miközben a tanya felé ballagunk.
Tamás mindene a madár, eredendően ornitológiát, vagyis madártudományt akart tanulni az egyetemen. Ilyen szak azonban nincs, ezért az ökológia mellett döntött, majd a diplomázást követően Ópusztaszer határában telepedtek le. Nyolc évig természetvédelmi őrként dolgozott, tavasszal, ősszel pedig madármegfigyelésre vágyókat vezetett. Ez utóbbi időnként még mindig bevételi forrás, ám a család ma már elsősorban ökogazdálkodásból tartja fenn magát.
Amíg Tamás a kecskéket feji, Krisztina a reggelit készíti az eresz alá kitett villanytűzhelynél. Lapos pogácsákat tesz a serpenyőbe. Tönkölybúzából készül, méghozzá saját vetésűből.
– Idén talán ez a legnagyobb előrelépésünk – magyarázza.
Nyolc család állt össze kalákába, és fél hektáron megtermelte a saját búzáját. Gépeik nincsenek hozzá, viszont van két jó kezük – no és a lovak. A földet elboronálták, a magot elszórták. Az aratáshoz ismét lovat használtak, pontosabban egy elmés szerkezetet, lovas kaszát. A termést csépelték, a búzát saját készítésű szérűn nyomtatták. Mivel a tönkölybúza kalásza egyben marad, rajta a pelyva, a hántolás külön művelet. Ez még előttük áll a közeli Mártélyon. A kis kézi malom viszont a sajátjuk, benne lisztté őrlik a búzát, s lassan minden készen áll ahhoz, hogy a közös kemencében az asszonyok megsüssék a családoknak a kenyeret.
– S minden közösségi feladatot önként és dalolva végeznek a családok? – kérdezem Tamást.
– Ezt azért nem állítom. Nálunk is vannak súrlódások, ez természetes, ám igyekszem úgy szervezni a munkát, hogy akik nem szívelik egymást, azok kevesebbet találkozzanak.
A férfi szívesen vezet körbe a házban, illetve a kertben. A meleg vizet a tetőre telepített három napkollektor szolgáltatja, az elektromosságot viszont még a hálózat. A szennyvizet maguk – pontosabban a mikrobák – dolgozzák fel egy kettős ülepítő, illetve a ház mögött lévő nádas segítségével.
A kertben a zöldségek, gyümölcsfák mellett saját készítésű egyszerű, felső léces kaptárok: a kecsketej és származékai mellett Tamás mézzel járul hozzá a közösség ellátásához.
Krisztinával a faluba indulunk még, hogy megnézzük a közösség legújabb kezdeményezését. Mert néhány asszony nagyot gondolt, és egy, a Norvég Civil Alap által támogatott pályázat segítségével a gyapjúfeldolgozást próbálgatja – azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer maguknak is tudjanak ruhát készíteni.
Mert az élelmiszer-önellátásra való törekvés csak az út kezdete a kisközösségek életében.

HARDI PÉTER
RIPORTJA
NÉMETH ANDRÁS PÉTER ÉS UJVÁRI SÁNDOR
FELVÉTELEI