Gyakran úgy vagyunk vele, hogy egy rossz kapcsolat is jobb, mint a semmi, ám ez hiba.

Az alábbiakban összegyűjtöttük az öt leggyakoribb indokot és kifogást, amelyre hivatkozva az emberek nem lépnek ki működésképtelen kapcsolatukból.

A párkapcsolatunk a miénk

A viselkedési közgazdaságtanban és a pszichológiában is ismert fogalom az úgynevezett elkötelezettségi hatás, amely alatt röviden azt értjük, hogy a javakat, amelyeket birtokolunk, többre értékeljük, csak mert a tulajdonunkban vannak. Miután pedig egy tárgyat vagy személyt saját tulajdonunknak tekintünk, sokkal nehezebben mondunk le róla - még akkor is, ha (egy tárgy esetében) fizetséget kapnánk érte. Akkor sem szívesen válunk meg például kedvenc pólónktól, ha már egyébként évek óta ránk sem jön. A birtokunkban lévő tárgynak ugyanis lélektani értéket tulajdonítunk, és veszteségnek élnénk meg, ha meg kellene válnunk tőle.

Ez az elkötelezettségi hatás ugyanúgy jelen lehet a párkapcsolatokban is. Megeshet tehát, hogy csak azért túlbecsüljük párkapcsolatunkat, mert a miénk, holott a valóságban már egyáltalán nem működik jól.

Van közös történelmünk

A sok közösen megélt élmény nagyon erős kapocs tud lenni a párkapcsolatokban - néha túlságosan is. Egy hosszú távú kapcsolatban eltöltött évek ugyanis elfedhetik a felek valós érzéseit, és megeshet, hogy csak azért maradunk valaki mellett, mert annyi közös év van már mögöttünk, miközben valójában nem érezzük jól magunkat a párunk mellett. A hosszú évek óta együtt élő párok gyakran elkövetik a hibát, hogy már csak megszokásból is újabb szintre emelik a kapcsolatukat (eljegyzéssel, házassággal) anélkül, hogy valóbán végiggondolnák érzéseiket, szükségleteiket.

Mielőtt tehát mi is beleesnénk ebbe a hibába, érdemes feltenni magunknak az alábbi két kérdést:

• Jelenlegi kapcsolatunkat különlegesebbnek és másabbnak érezzük a többi, múltbéli párkapcsolatainkhoz képest?
• Jelenlegi párkapcsolatunk elősegíti, hogy személyiségünk kiteljesedjen?

Fontosak tehát a közös élményék, de nem szabad, hogy elfedjék valódi érzéseinket, és ne hagyjuk, hogy személyiségünk szépen lassan megszűnjön létezni a párunk mellett.

A tökéletesség hajszolása

Sokan vannak, akik ragaszkodnak egy ideális álomképhez: elképzelik például, hogy jövőbeli partnerük mindenképpen egy szőke, kék szemű, 180 cm-es, sportos testalkatú üzletember lesz drága sportkocsival és fényűző ingatlanokkal. Ezek a kissé magas elvárások egyrészt megakadályozhatnak bennünket, hogy egy nem annyira tökéletes, de valóban hozzánk illő párt találjunk magunknak, másrészt elvakíthatják valódi igényeinket a párkapcsolatunkban.

Mert lehet, hogy a sors végül valóban összehoz bennünket álmaink hercegével/hercegnőjével, de az is megeshet, hogy ez az ideálisnak tartott társ a valóságban egyáltalán nem passzol hozzánk. Nem szabad tehát csak azért benne maradni egy párkapcsolatban, mert elvakítanak bennünket a külsőségek.

A család, a társadalom nyomása

Bár az elmúlt néhány évtizedben sokat javult a szingli nők megítélése, azért még ma is érezhető feléjük a nyomás a társadalom vagy saját családjuk részéről. A "mikor lesz már végre unokám?" vagy a "harmincévesen már illik megállapodni!" típusú megjegyzések rendkívül frusztrálóak tudnak lenni, főleg, mert a legtöbb egyedülálló harmincas nő egyáltalán nem saját döntése miatt van egyedül. Keresik a megfelelő partnert, csak nem feltétlenül egyszerű megtalálniuk. A nőket ért nyomás gyakran kergetheti bele őket olyan párkapcsolatba, amelyben valójában nem érzik jól magukat, és benne is tarthatja őket olyan együttlétben, amely egyébként már nem működik.

Félünk a magányól és a párkereséstől

Afélelema magánytól nagyon gyakran benne tartja az embert az egyébként rossz párkapcsolatban: sokan úgy vannak vele, hogy még mindig jobb így, mint egyedül. De egy újabb párkeresési huzavona is visszatartó erő lehet - főleg az idősebbeknél. Nincs kedvünk idegenekkel randevúkra járni, lefutni ugyanazokat a köröket, amelyeket jelenlegi párunk mellett már megtettünk. Főleg, ha közben úgy gondoljuk, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jelenlegi párunk után találnánk még egyszer valakit, aki mellett el tudjuk képzelni az életünket.