Léteznek olyan szenvedélybetegségek, amelyek társadalmi megítélése sokkal kedvezőbb, mint társaiké. Ezekről a köznyelvben nemegyszer – helytelen kifejezéssel élve – mint pozitív addikciókról hallunk. Ilyen például a testedzésfüggőség vagy a munkafüggőség.
De miért is gondolhatják egyesek, hogy a munkamánia egy pozitív addikció? Számos társadalmi tévhit él a köztudatban ezzel a betegséggel kapcsolatban, érdemes ezeket végignézni – illetve azt is körbejárni, mi rejlik a munkamánia hátterében.

Tegyen fel magának néhány kérdést:
- Gyakran veszi azt észre, hogy két-három dolgot is csinál egyszerre? Például ebéd közben jegyzetel és telefonál?
- Gyakran van bűntudata, ha éppen nem dolgozik semmin?
- Gyakran veszi azt észre, hogy még akkor is dolgozik, amikor a kollégái már mind abbahagyták a munkát?
- Általában nehezére esik lazítani, amikor nem dolgozik?
- Jellemző, hogy több időt és erőfeszítést fordít a munkájára, mint a barátaival és a szeretteivel való kapcsolatára?
- Ideges lesz, ha olyan helyzetbe kerül, amelyet nem tud ellenőrizni?

Tévhitek a munkamániával kapcsolatban!

1. Tévhit: A munkamánia az, amikor valaki rengeteget dolgozik.
Ez nem ilyen egyszerű. Számos okból kifolyólag dolgozhatunk sokat, például a főnök utasítására vagy anyagi nehézségek miatt. Ezek alapvetően külső tényezők, nem belső indíttatásból túlórázunk vagy vállalunk plusz feladatokat.
A munkafüggők belső kényszert éreznek a munkára, saját szükségleteik miatt dolgoznak éjt nappallá téve. A folytonos munkavégzés révén szeretnének megbecsültebb, értékesebb, szerethetőbb emberekké válni.

2. Tévhit: A munkafüggőséget a munka, a munkahely alakítja ki.
A felettesek fontos szerepet töltenek be a dolgozó munkavégzésében. Van aki azért dolgozik rengeteget, mert félti az állását, van aki azért mert nem tud nemet mondani, más pedig azért mert minden vágya az elismerés. Az egyik legfontosabb jele a munkafüggőségnek, hogy a személy nem képes határt szabni a munkahelyi és a nem munkahelyi környezet között. Mind fizikai, mind mentális szinten tovább folyik a személy életében a munka attól függetlenül, hogy kilépett az irodája ajtaján.

3. Tévhit: A munkafüggő a családjáért dolgozik!
A klasszikus munkamániás küzdelmei sziszifusziak, és rossz eszközökkel szeretné elérni céljait. Mivel alapvetően szorongó, önértékelésében sérült, kényszeres személyiségről van szó, küzdelmei arról szólnak, hogy önmagát el tudja fogadni, elég jónak, elég értékesnek tartsa magát. Ehhez kellenek az elismerések, mint egy falat kenyér, azonban célkitűzései túl nagyok. Ha elismerést szerez, az sosem elég, ha viszont kudarc éri, azt sokkal nagyobb csapásként fogja fel, mint mások.

4. Tévhit: A munkafüggők magas szintű teljesítményt nyújtanak, vagyis előnyösek a munkahelyek számára.
Ha valaki folyton dolgozik, és lesi a főnöke minden kívánságát, hogy elismerését megszerezze, az első ránézésre álombeosztottnak tűnik. A munkafüggők mégsem tudnak magas szinten teljesíteni, mégsem elég sikeresek. Miért is? A munkafüggők személyiségéből fakadóan rendkívüli mértékben igényt tartanak a kontrollra: ők szeretnék kezükben tartani az irányítást, ez pedig a többi kollégával való közös munkára is érvényes. Rosszul tűrik a bizonytalanságot, bármi kis változás, kérdéses részlet, homályos folt a feladat területén nagyon kibillenti őket a nyugalmukból, idegesek és ingerültek lesznek. Csakhogy egy olyan kolléga, aki folyton minden helyzetben uralkodni akar, és nem képes kompromisszumokra, együttműködésre, nem tud jó munkaerővé válni.

5. Tévhit: A munkamániások boldogok
Ez azt hiszem nem szorul túl sok magyarázatra, hiszen ha munkájuk terén nem úgy teljesítenek, ahogy szeretnének, magukba zuhannak. Elvárásaik pedig extrém magasak. Társas kapcsolataik terén is folyamatosan problémákkal kell szembenézniük. Így aztán sosem érzik elég jónak magukat, a szorongás, a bűntudat és a megfelelési kényszer hétköznapjainak részévé válik.