Budapest ostroma, a második világháború egyik leghosszabb és legborzalmasabb városostroma, február második hetében már a végéhez közeledett. Eddigre már a szovjet Vörös Hadsereg kezén volt teljesen Pest, a Margit-sziget és Buda túlnyomó része, beleértve a budai védelem egyik legfőbb kulcspontját, a Sas-hegyet is, február 11-én pedig elfoglalták a Gellért-hegyet, elesett a Citadella is. A német és magyar védők már csak a budai Várhegyen (és a Margit körút, valamint a Duna által közrezárt utcákban) tartották magukat.

A kitörési akció megkezdésére február 11-én este 8-kor érkezett a parancs. Több tízezren indultak végső rohamra a fogcsikorgató hidegben, legtöbbjük a Bécsi kapu tértől a Széll Kálmán tér és a Széna tér irányába, a Városmajor felé. A megmaradt 44 ezer német és magyar katona közül sokan még a várban visszafordultak – különösen miután már látták az akcióban résztvevők irtózatos veszteségeit – így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A katonák közt azonban rengeteg civil is rohant előre, lefelé a Várhegyről, akik így próbáltak megmenekülni… A várból éjszaka kitörő katonákat és civileket azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket. A gránátrobbanások, orosz tankok és gépfegyverek pergőtüzében az elkeseredett támadás üvöltő mészárlásba és véres zűrzavarba torkollott. Mindenütt tűz, fegyverropogás, süvítő golyózápor, ordítás, robbanások, halottakon áttaposva rohanó embertömeg…A Várból lezúdulók tömött sorokban estek össze, ahogy a halál kaszált közöttük; a véres küzdelem és a hatalmas tömeg azonban az ellenséget is megrémítette és több helyen rést ütött az orosz vonalakon.

A Várból való kitörés iszonyatos veszteségekkel járt. A több mint húszezer kitörőből alig négyezren érték el a budai hegyeket. Akik nem a Vár lábánál kialakuló hullahegyeket gyarapították, hanem megadták maguk, azok sem jártak jobban, ugyanis az oroszok az elfogott katonák többségét azonnal agyonlőtték.

A kitörésnek kiskunfélegyházi résztvevője is volt; Vitéz Görög János leventeként harcolt a magyar csapattal. Noha túlélte a harcokat, de a szörnyű hadifogságot nem kerülhette el – emlékezett vissza a régmúlt vérengzéseire Kollár László elnök. A máglya meggyújtása után Rosta Ferenc és Balla László alpolgármesterek elhelyezték a megemlékezés koszorúját a II. világháborús emlékműnél, majd a megjelentek mécsest gyújtottak valamennyi háborús áldozat fejfájánál.