Csodálatos költeményekkel szórakoztatja a közönséget. Memóriáját a fiatalok is megirigyelhetnék, hiszen szép kora ellenére versek sokaságát tudja fejből. ­Szellemi frissességét és egészségét valószínűleg azoknak a gyógynövényeknek köszönheti, melyeket kertjében termel. Mindenre van ­gyógyír nála. Ilonka néni jó kedve is gyógyítólag hat mindenkire, pedig sok megpróbáltatáson ment keresztül.
Radványi Istvánné mintegy három évig volt szovjet kényszermunkatáborban. Az évekig tartó nélkülözés, létbizonytalanság, szélsőséges időjárás, betegségek és éhezés mellett is mindvégig megőrizte jó kedélyét. Erről mesélt a BAON internetes hírportál munkatársának.

– Nem ismertem az édesanyámat, kicsi voltam amikor meghalt az öcsém szülése közben. Négy fiúnak és egy lánynak adott életet. Sajnos a legkisebb fiútestvérem is meghalt a születése után nem sokkal. A mostohaanyám nevelt fel bennünket. Helyette mentem el a munkatáborba. Azért vállaltam 17 évesen a lágert, mert nem bírtam volna a mostohaanyám helyett elvégezni az otthoni munkát. Persze nem tudtam előre, hogy mit vállalok, de nem féltem, most sem félek semmitől. Úgy érzem, hogy a Jóistennek különös gondja van rám. Velem annyi csoda történt már – mondta nevetve Ilonka néni és gyorsan elszavalt egy verset, majd visszaemlékezését így folytatta:
– Csodálatos dolog történt velem akkor is, amikor a mostohaanyámat mentem kiváltani a laktanyába. Menet közben valaki a kezembe nyomott egy szentképet. Bogner Mária Margit képét és azt mondta: ehhez imádkozz! Nem tudom, kitől kaptam, de végig hittem, hogy segít, mindvégig hozzá imádkoztam. Ezzel a szentképpel a kezemben értem a laktanya kapujához, ahol az orosz őr egy szót sem szólt, kinyitotta az ajtót és beengedett. De ugyanígy tett minden tiszt a kaszárnya udvarán, senki nem állított meg. Engem beengedtek, a mamát pedig ki. Az odafelé félúton találkoztam apámmal. Mondtam neki, hogy jöjjön velünk, megyek kicserélem a mamát. Amikor ezt kimondtam, hangosan hozzáfogott sírni, végig sírva jött velünk. A rokonok azzal vádolták, hogy ő kényszerített rá a cserére, pedig az apám nem is tudott erről a tervemről. Három évig szenvedett azért, mert azt mondták, hogy rászedett engem. Csak amikor hazajöttem, akkor tudtam megnyugtatni mindenkit – mesélte Ilonka néni.
– A munkatáborban én voltam a legfiatalabb és a legkisebb. De nekem mindig jó kedvem volt. Én tartottam a lelket a lányokban, én voltam a szószóló, a mókamester. Soha nem keseredtem el. Leleményes voltam, minden lehetőséget megragadtam, hogy segítsek másokon és persze magamon is. A lágerben megtanultam oroszul, így én voltam a tolmács. Önként vállaltam a takarítást, segítettem a kenyeresautót lepakolni. Olyankor minden kenyérbe beleharaptam. De a többieknek is gyűjtöttem. Alul bekötöttem a nadrágom szárát és azt telepakoltam kenyérrel, amit később egyformán elosztottunk. A konyhába is önként mentem az asztalokat lemosni, cserébe mindig kaptam ennivalót. Sokszor éheztünk, ezért eljártunk kukoricát lopni, szinte „lelegeltük” az egész táblát. Az egyik nyersen ette, a másik megfőzte. Festékes dobozokban főztünk magunknak mindenfélét. Legtöbbször uborka- és káposztalevest kaptunk. Nagy ritkán jutottunk krumplihoz. Ahhoz is úgy, hogy vetés közben négyet a földbe, egyet a ruhánkba rejtettünk. Csodaként éltem meg azt a napot is, amikor rengeteg lisztet sikerült szereznem. Egyik reggel – valamilyen sugallatra – két réteg ruhát vettem fel, pedig nem is volt hideg. Azelőtt sem csináltam ilyet soha. De akkor úgy kellett lennie. A kenyérgyárba mentünk, ahol levetettem a felesleges ruhámat és telepakoltuk liszttel, amit elrejtettünk. Az orosz munkások mutatták meg, hogy vegyünk ki észrevétlenül a zsákból lisztet, aminek egy részét eladtuk az úton, a többiből pedig porcsinnal kevert palacsintát sütöttünk. Tojás helyett a porcsin fogta össze a tésztát. Nagy úr volt a kényszer, mindenféle kaját kipróbáltunk – részletezte Ilonka néni, aki azt is elmondta egyáltalán nem haragszik az oroszokra.
– Annyira megszerettek, hogy próbáltak rábeszélni, maradjak náluk. Ígértek házat, földet, mindent, de mindenki hazavágyott, én is. A hosszú hónapok után el sem hittük, amikor jöttek a magyar tisztek értünk. Addig nem hittük el, hogy hazavisznek minket, amíg nem hallottuk magyarul beszélni a vasu­tasokat. Amikor megállt a vonat, kiugráltunk. Csókoltuk a földet, a vasutasokat és egymást – emlékezett vissza az örömteli hazatérésre Ilonka néni, aki a kényszermunkatábor után férjhez ment. Első gyermekük meghalt. Utána született Ilona, aki ma is mindenben támasza.
– A lelkem rendben van, a családom rendben van. Mi bajom lehetne? – összegezte életét Ilonka néni. Elmesélte, hogy az asszonyokkal közösen minden délután kijárnak a parkba, ott beszélgetnek. Ilonka néni verseket mond, a betegeknek pedig gyógynövényeket ajándékoz.
– Mindig mondom az asszonyoknak, hogy a Jóistennek különös báránya vagyok. Azt vallom, hogy amikor egy ember megfogan, az egész élete meg van írva. Ennek így kellett lennie, hogy én menjek a lágerbe és a társaimban tartsam a lelket. Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy Istennek még terve van velem. Nekem még sokat kell verselnem – tette hozzá Ilonka néni és újabb versbe kezdett.