Barátságos csevegéssel indul, ám egy szempillantás alatt minden bánatuk-bajuk, csalódásuk negatív élményük örvényében kavargunk már mi is. Alig telik el pár perc és már ükanyákig visszamenőleg tudjuk mennyi balsors üldözte a családjukat. Vannak alkalmak, mikor azzal kezdik, hogy „Jaj, hallom mi történt veled…” de mire válaszra nyitnánk a szánkat, azon nyomban a saját meséjükbe kezdenek. Mi pedig levertek, bágyadtak, fáradtak, mélabúsak leszünk, mintha csak valami járvány készülődne kitörni rajtunk. Mi ez az érzés? Semmi különleges, csupán egy „energiavámpír” kaparintott meg minket csápjaival. Miközben csak darálja-darálja kínszenvedései sorát (mintha egy takarmánydaráló monoton zúgását hallgatnánk), még részvétet is kelt: ő a született szerencsétlen, akinek soha semmi nem sikerül. Ilyenkor eszünkbe se jusson a magunk gondját megemlíteni, hisz az az övéhez képest úgyis pitiáner semmiség. Az energiavámpírt nem érdekli, hogy amíg kitálal, a hallgatóság teljesen elveszíti az élethez való ragaszkodását is. Nem vár reakciót az elmondottakra, a lényeg számára, hogy „ürítsen” lelki terheiből. Ne legyünk szemetesvödrök más lelki bajaira! Ha szeretnénk mondani valamit, vagy segíteni szeretnénk, de már látjuk, hogy ez lehetetlenség, mert szóhoz sem jutunk, akkor ne tépelődjünk sokat vámpírunk lelki bajain, hanem álljunk odébb. Próbáljunk meg minél kevesebb időt tölteni társaságukban, vagy ha már muszáj, ne kezdeményezzük a társalgást. Tartsunk tőle két lépés távolságot és keressük a mielőbbi egérutat. Jusson eszünkbe, hogy tettünk nem kegyetlen részvétlenség, hanem józan belátásból fakadó önvédelem. Ha már neki nem segíthetünk, legalább magunknak ne ártsunk!