Az ünnepélyes megemlékezésen városunk vezetése és a Petőfi Sándor Bajtársi Egyesület mellett megjelentek a pártok vezetőségei és tagjai, Durkó Tamás százados, a Kecskeméti KEK Parancsnokság osztályvezetője, a Hódmezővásárhelyi Alakulat Honvéd Zenekara, a Kecskeméti Repülőbázis állománytagjai, az iskolák tanári állománya és diákjai, valamint városunk lakosai közül is szép számmal tették tiszteletüket az eseményen.

Kevés olyan tragédiája van nemzeti történelmünknek, mint az 1942-43. telén, az egykori Szovjetunió területén kibontakozott doni katasztrófa. A Don-menti tájat, ahol több mint 200 km frontszakasz védelme volt a magyar honvédek feladata, azóta is Don-kanyar, Doni-front, Doni Pokol néven őrzi nemcsak a magyar emlékezet, hanem számos nemzet is. Ott semmisült meg a több mint kétszázezer fős második magyar hadsereg. A történészek szerint halottakban, sebesültekben, hadifoglyokban, eltűntekben kifejezve magyar részről közel százötvenezer fős veszteséggel zárult ez a hadművelet. Bár az említett létszám azóta is több esetben kiegészítésre szorul. Történelmi távlatból nézve ezek az adatok megrendítő tények és számok, az egyéni sorsok és családok oldaláról azonban mérhetetlen tragédia. – Deli József nyugállományú ezredes e szavakkal emlékezett a doni katasztrófa áldozataira.

Csányi József, városunk polgármestere ünnepi beszédével csatlakozott a megemlékezők sorához. „A Doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége. A magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt olyan messze a hazájától, mint akkor. Hősök ők. A helytállás és a bajtársasiasság hősei. Hazánknak szüksége volt rájuk, kellett az erejük, a kitartásuk. Ők tudták ezt és ennek tudatában cselekedtek, ami a vérükbe, életükbe került. Nem akartak ők hősök lenni, szívesebben élték volna mindennapjaikat családjukkal, barátaik körében, de a parancs és a becsület háborúba szólította őket. Gondoljunk arra, hogy ezek az emberek közülünk valók voltak. Dédapáink, nagyapáink, apáink hozzátartozói. Ezért sem lehetnek közömbösek számunkra.”

Az emlékező gondolatok elhangzása után ünnepélyes koszorúzás következett, a Kész Aréna Sportcsarnok előtti kopjafánál, majd az öreglaktanya falán lévő emléktáblánál. A megemlékezők ezt követően a Felsőtemetőben folytatták az ünnepséget, a második világháborús emlékműnél.

Az ember nem tudott élni azzal a lehetőséggel, amit a megtestesült Isten, Jézus Krisztus elhozott a Földre. Békességet hozott közénk, békességet hozott nekünk. 1943. január 12 arról szól, hogy az emberi békétlenségnek nagyon nagy ára van. Nem tudjuk megmondani, hogy hány tízezer magyarnak került a szívébe a békétlenség. Azok az emberek, akik akkor döntési helyzetben voltak, nem tudtak élni a nagy lehetőséggel, amit az Isten adott az embernek. Az Istentől kapott béke helyett háború uralkodott azokban az években, s mint minden háborúban, ártatlan emberek vére folyt a hazugságok miatt. Mert azt gondolták valakik, hogy fegyverrel békét lehet teremteni. És az idő, a történelem bizonyította azt, hogy erőszakkal békét teremteni nem lehet.
Múlnak az évek, az évtizedek és úgy tűnik, hogy még mindig van háború. Még mindig nem tanulta meg az ember azt, hogy Isten nélkül nem lehet békességben élni. A hívő emberek azt vallják, hogy mindaz amink van és mindaz amit kapunk, az Istentől van. S amikor megemlékezünk az ártatlan tízezrekről, akkor azontúl, hogy tisztelgünk a hősiességük előtt, az a kötelességünk és az a feladatunk, hogy fohászkodjunk újra és újra: „Adj nekünk békét!” – Hajagos Gyula plébános e szavakkal próbált magyarázatot találni mindarra a kegyetlenségre, ami közös minden háborúban, így a doni ütközet végzetes kimenetelére is.

A mély igazságokról szóló beszéd után Csányi József, városunk polgármestere meggyújtotta az emlékmű előtt rakott tüzet és a lángok fellobbanását követően a megemlékezők elhelyezték tiszteletük koszorúit és mécseseit.