Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatában minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. Ezen a napon emlékezünk mindazokra, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott. A pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralma alatt tudatosan és módszeresen tiporta lábbal az emberi és szabadságjogokat. Államosította a magántulajdont, tiltotta az egyházak működését, megtagadta a szabad sajtó és a véleménynyilvánítás jogát. Életképtelen gazdasági rendszerrel taszította nyomorba a társadalmat és hamis ideológiától hajtva tördelte fel történelmi hagyományait, kulturális értékeit.

Az ünnepségen megjelenteket Keresztes Tünde kulturális referens köszöntötte, majd Mindák József, a Constantinum Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Technikum, Kollégium igazgatója osztotta meg gondolatait.

Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött úgy, hogy legyen emléknapja a kommunista diktatúra áldozatainak. Hogy miért is ezen a napon emlékezünk? 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától megfosztott képviselő közel kilenc évet töltött börtönökben és munkatáborokban. Szabadon engedése után pár évvel, 1959-ben a testileg és lelkileg meggyötört ember 51 évesen elhunyt. Kovács Béla letartóztatása az első állomása volt annak az eltervezett folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt.

Kovács Béla önkényes fogságban tartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, és jól jellemezte a pártállami rendszer majdnem fél évszázados uralmát.

A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések során. Magyarországon több mint 70 000 embert börtönöztek be politikai okokból, és az ún. „háborús bűnösöket” nem számítva, az 1956-os megtorlás áldozataival együtt 714 embert végeztek ki. A Szovjetunióban összesen 65 000 magyar gulágáldozatot tartanak nyilván, ám ebben az elborzasztó számban még nem szerepelnek a járványokban, a tranzittáborokban és az odavezető út során elhaláloztak.
Jóval többre tehető azonban azok száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport-, politikai- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől – mondta Mindák József, majd beszédének zárásaként hangsúlyozta, hogy most, amikor a megemlékező koszorúkat elhelyezzük, hálásnak kell lennünk az elmúlt szabad évekért, de azért is, hogy az áldozatok lélekben velünk vannak, és figyelmeztetnek, emlékeztetnek minket nagyon fontos erényekre, értékekre: a szabadságra – a másik ember más véleményének tiszteletben tartására; a szélsőségek elkerülésére, az emberi élet értékére és a háborúval szembeni békére.

(Képek: Fábián Adrienn)